Szóval beszoktatás…
Szóval beszoktatás…
Sose csináltam még ilyet, a két nagynak anyukám volt az óvónénije így azt se tudtam hogy mi fán terem a beszoktatás.
Csak rettegtem… és ezt valószínű Milán is érezte. Hosszú volt, sírós, fájdalmas de túl vagyunk rajta. És ezt nagyban köszönhetjük Ági néninek. Ő az első „idegen” akire rábíztam a gyerekemet és ehhez nem kis bizalom kell, de úgy gondolom a legjobb ember akire csak bízhattam. Türelmes és kedves volt velem is végig, pedig neki elég lett volna a gyerekre koncentrálni. De törődött velem is, segített mikor mit csináljak, mikor menjek kicsit messzebb, mikor menjek először el pár órára… és olyan is volt amikor felhívott, hogy ez a mai nap ez nem oké és inkább jöjjek vissza mert annyira sír Milán.
És szép fokozatosan napról napra lett mindig kicsit jobb… Persze voltak visszaesések (pl. mikor betegség miatt otthon maradtunk 2 napot), de végig tartotta bennem a lelket. Nem egyszer küldött képet hogy lássam Milán jól van, játszik, ne aggódjak nem sír azóta hogy reggel ott hagytam - szóval emberség és szeretet ezt éreztem végig amíg tartott ez a folyamat.
Az évek során tudatosan alakított gyerekbarát környezetben, a macskaköves feljáró, a játékosan festett járda minden reggel feldobja az óvodába vezető utat. A dombtetőn álló óvodába, mintha egy mesebeli házikóba érkeznénk, ahol minden reggel mosolygós óvónénik várnak.
A mai napig úgy hagyom ott minden reggel hogy tudom: a lehető legjobb emberre bízom a létező legjobb helyen!
