Összefogás a hallgatásban
Bezárnak hat óvodát. Alacsony a gyermeklétszám, kevés az óvónő.
Feltöltik gyerekekkel a félig üres óvodákat, amelyeket - állítólag gazdasági indokok alapján - a vezetőség választott ki.
A félig üres, feltöltésre váró óvodák örülnek, mert nem őket zárják be.
A bezárásra várók hallgatnak.
A hallgatás beleegyezés? Nem hiszem. Inkább beletörődés, elkeseredés, a múlt csendes siratása.
Naponta megvívnak magukkal és kollegáikkal, indokokat keresnek, egymást okolják, önmagukat szidják, amiért ilyen kilátástalan helyzetbe kerültek.
És hallgatnak.
Minek szóljanak? Kérdezte valaki, hogy ők mit szeretnének? Nem. Örüljenek, hogy lesz munkájuk, lesz béremelés, lesz gyerek is bőven. Meg gazdagon felszerelt gigaóvoda.
Örülnek?
Nem.
Hallgatnak.
Nem mondhatják el, hogy minden göröngyöt ismernek óvodájuk udvarán, ahol a szülőkkel összefogva füvesítettek.
Nem mondhatják el, hogy klímát szereltettek a szülőkkel, hogy nyáron elviselhetővé tegyék a gyerekeknek a nagy meleget.
Nem mondhatják el, hogy van kedvenc helyük a dombon, ahova a gyerekekkel gyakran kilátogatnak, hogy megnézzék a változásokat.
Nem mondhatják el, hogy eddig minden nap örömmel és izgalommal jöttek az óvodába, hogy a gyerekek napjait boldoggá tegyék. Mert nincs két egyforma nap, nincs két egyforma gyerek. Minden nap újabb csoda és újabb kihívás a szeretett, régi, kedves óvodában.
És nem mondhatják el, hogy miért fagy le a mosoly az arcukról, ha a jövőre gondolnak.
Hallgatnak.
Néha a hallgatás többet mond minden szónál.
